Jól indult a múlt
hetem. Még az orvosom is megjegyezte, mennyire kivirultam a jó hírek hallatán,
így csak egy hónap múlva kerül sor az újbóli ellenőrzésre. Remek, vagyis inkább
csodás. Teljesen feltöltődtem tőle. A feltöltődés egészen szerdáig tartott.
Nagyon gyenge voltam, de erőt merítettem és dolgoztam picikét. Szombatra végül
sikerült rendbe jönnöm. Szombaton Japán Napoztunk. Én és Ő. Kis időt sikerült
végre együtt töltenünk. Én hamarabb odaértem, így kicsit ízelítőt kaptam a japánságból,
és bízva magamba beültem a gyerkőcökhöz és pár idősebbhez origamizni. Kudarc.
Rá kellett jönnöm, hogy valahol az évek során sikeresen elhagytam a
kézügyességemet. Vagy soha nem is volt? Mind1, azért az én kutyusom és bólogatott,
ugyanúgy, mint a mellettem ülő kislányé. Sőőőt. Később ettünk sushit. Életembe
először. Nem jött be. Vasárnap családi, gesztenyéző, játékos, lazulós, őszi
napocskát kihasználós nap.
Közben pedig elgondolkodtam… Mennyire fura, hogy az
embert mennyire be tudják hálózni az egykori hibák, szokások. Szokások, amik
talán már nem is léteznek. Szokások, amik egyszer voltak, ma pedig csak mások
által ránk aggatott teher, amit cipelhetünk, bármennyire is nem igaz ránk, és
meg akarunk tőlük szabadulni. És mi ugyanezt tesszük, ráaggasztjuk másokra az
egykori hibákat, szokásokat. Amik elmúltak. Miért? Mert nincs mit mondanunk?
Vagy már a mi szokásunkká vált ezeket mindig szóvá tenni. Rossz. Rossz. Nagyon
rossz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése