Merengés

Október van. Másodpercről másodpercre fordulunk át az ágyon egyik oldalunkról a másik oldalunkra, közben pedig elkezdődött egy újabb hét. Néma csend, majd ütemes kattogás, közben rövid szürcsölgetések, majd mély sóhajtás. Ja, csak éppen, gépelek, tejeskávét iszogatok, és végiggondolom a hetemet. Aminek változnia kellene az továbbra is változatlan. Meddig?! Hagyjuk. Héten konyhatündérkettem(büszkefej*), de erről majd máskor. Egyelőre elég annyi, hogy finom volt. Szerintem. Voltam színházba, ünnepeltem szülinapot, vásároltam olcsón sokfélét, és szüreti báloztam is. Jó hetem volt.

Miközben a héten ide-oda szaladgáltam elgondolkoztam. Szokások ember voltam és lényegében mindig féltem az elvesztéstől. Minden értelemben. Mániákus gyűjtögető voltam. Vagy, még mindig?! Féltem eldobni a semmitmondó firkáimat, a lényegtelen újságcikkeket, szakadt zoknimat, rongyos plüssállatkáimat… stb. Féltem, hogy eltűnnek az életemből, de egyszerűen uralkodnunk kell önmagunkon és használni a szemetest, ha szükséges. Talán így van ez az emberekkel is. Egy idő után ott is előkerül a szemetes. Fájdalom ide vagy oda. De vannak idők, amikor ez a szemetes magától bekapcsolódik. Nem tudunk rajta uralkodni. a kapcsolatnak vége. Bármilyen erős is volt az a szál (barátság, szerelem, munka… stb). Egyszerűen megszűnik és nincs tovább. Hiába az együtt kávézgatások a folyosón, éjszakába nyúló beszélgetések, vidám iszogatások, flört, örökké tartó barátság, vagy sírig tartó szerelem… és sok ezer más dolog, egyik napról csak két idegen lesztek. Két idegen, akik csak úgy, elsétálnak egymás mellett, köszönés nélkül. Soha nem értettem, hogy lehet ez. Üvöltenék az ilyen helyzetektől. És a másik, amikor szemtől szembe ülünk valakivel, szinte tudjuk az életét, hol volt, mit csinált mégis ott ülünk, mintha most látnánk egymást először. Abszurd. Szintén üvöltenék. Lehetetlennek tartom, hogy egyszer én is idegen legyek, és a közös élményekből már csak emlék lesz, és a mondatok, amiket neki szántam és halogattam, hogy majd-majd-majd, azok elvesznek sohaországba, mert egy másik világba élünk, élve vagy halva. Durva. Nincs rá jobb szó. Pedig megtörtént, meg fog történni, mindenkivel megtörténik. De miért? Utálom.